HÍD-AVATÁS Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!” És kártya perdül, kártya mén; Bedobta... késő visszavenni: Ez az utolsó tétemény: „Egy fiatal élet-remény.” A kártya nem „fest”, - a fiúnak Vérgyöngy izzad ki homlokán. Tét elveszett!... ő vándorútnak - Most már remény nélkül, magán - Indúl a késő éjtszakán. Előtte a folyam, az új hid, Még rajta zászlók lengenek: Ma szentelé föl a komoly hit, S vidám zenével körmenet: Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet. Halad középig, hova záros Kapcsát ereszték mesteri; Éjfélt is a négy parti város Tornyában sorra elveri; - Lenn, csillagok száz-ezeri. S amint az óra, csengve, bongva, Ki véknyan üt, ki vastagon, S ő néz a visszás csillagokba: Kél egy-egy árnyék a habon: Ősz, gyermek, ifju, hajadon. Elébb csak a fej nő ki állig, S körülforog kiváncsian; Majd az egész termet kiválik S ujjonganak mindannyian: „Uj hid! avatni mind! vigan.” „Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!” Fehérben ifju és leány Ölelkezik s a hídon van már: „Egymásé a halál után!” S buknak, - mint egykor igazán. Taps várja. - „Most a millióson Van a sor: bátran, öregem!” - „Ha megszökött minden adósom: Igy szökni tisztesebb nekem!” S elsímul a víz tükre lenn. Hivatlanul is jönnek aztán A harmadik, a negyedik: „Én a quaternót elszalasztám!” „Én a becsűletet, - pedig Viseltem négy évtizedig.” S kört körre hány a barna hullám, Amint letűnnek, itt vagy ott. Jön egy fiú: „Én most tanúlám Az elsőt: pénzem elfogyott: Nem adtak: ugrom hát nagyot!” Egy tisztes agg, fehér szakállal, Lassan a hídra vánszorog: „Hordozta ez, míg birta vállal, A létet: mégis nyomorog!” - Fogadd be, nyilt örvény-torok! Unalmas arc, félig kifestve - Egy úri nő lomhán kikel: „Ah, kínos élet: reggel, estve Öltözni és vetkezni kell!” Ezt is hullámok nyelik el. Nagy zajjal egy dúlt férfi váza Csörtet fel és vigyorgva mond: „Enyém a hadvezéri pálca, Mely megveré Napoleont!” A többi sugdos: „a bolond!...” Szurtos fiú ennek nyakába Hátul röhögve ott terem S ketten repűlnek a Dunába: „Lábszijjra várt a mesterem: No, várjon, míg megkérlelem!” „Én dús vagyok” kiált egy másik S élvezni többé nem tudom! -” „Én hű valék a kézfogásig S elvette Alfréd a hugom’!” Eltűnnek mind, a járt uton. „Párbajban ezt én így fogadtam: Menj hát elül, sötét golyó’! -” „Én a szemérmet félrehagytam, És íme, az lőn bosszuló: Most vőlegényem a folyó. -” Igy, s már nem egyenkint, - seregben, Cikázva, némán ugranak, Mint röpke hal a tengerekben; Vagy mint csoportos madarak Föl-fölreppenve, szállanak. Órjás szemekben hull e zápor, Lenn táncol órjás buborék; Félkörben az öngyilkos tábor Zúg fel s le, mint malomkerék; A Duna győzi s adja még. Néz a fiú... nem látja többé, Elméje bódult, szeme vak; De, amint sűrübbé, sürübbé Nő a veszélyes forgatag: Megérzi sodrát, hogy ragad. S nincs ellenállás e viharnak, - Széttörni e varázsgyürüt Nincsen hatalma földi karnak. - Mire az óra egyet üt: Üres a híd, - csend mindenütt. (1877. augusztus 22.) Ha valaki olvasná is közben :)
Az öngyilkosság volna a megoldás, ha az embernek értelmetlen az élete, csalódott, vagy szegény? Érdekes. Igen, igen, én nem érek fel ehhez a mély mondanivalóhoz. Tessék hamar törölni a hozzászólásomat.
HÍD-AVATÁS
Szólt a fiú: „Kettő, vagy semmi!”
És kártya perdül, kártya mén;
Bedobta... késő visszavenni:
Ez az utolsó tétemény:
„Egy fiatal élet-remény.”
A kártya nem „fest”, - a fiúnak
Vérgyöngy izzad ki homlokán.
Tét elveszett!... ő vándorútnak
- Most már remény nélkül, magán -
Indúl a késő éjtszakán.
Előtte a folyam, az új hid,
Még rajta zászlók lengenek:
Ma szentelé föl a komoly hit,
S vidám zenével körmenet:
Nyeré „Szűz-Szent-Margit” nevet.
Halad középig, hova záros
Kapcsát ereszték mesteri;
Éjfélt is a négy parti város
Tornyában sorra elveri; -
Lenn, csillagok száz-ezeri.
S amint az óra, csengve, bongva,
Ki véknyan üt, ki vastagon,
S ő néz a visszás csillagokba:
Kél egy-egy árnyék a habon:
Ősz, gyermek, ifju, hajadon.
Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
„Uj hid! avatni mind! vigan.”
„Jerünk!... ki kezdje? a galamb-pár!”
Fehérben ifju és leány
Ölelkezik s a hídon van már:
„Egymásé a halál után!”
S buknak, - mint egykor igazán.
Taps várja. - „Most a millióson
Van a sor: bátran, öregem!” -
„Ha megszökött minden adósom:
Igy szökni tisztesebb nekem!”
S elsímul a víz tükre lenn.
Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
„Én a quaternót elszalasztám!”
„Én a becsűletet, - pedig
Viseltem négy évtizedig.”
S kört körre hány a barna hullám,
Amint letűnnek, itt vagy ott.
Jön egy fiú: „Én most tanúlám
Az elsőt: pénzem elfogyott:
Nem adtak: ugrom hát nagyot!”
Egy tisztes agg, fehér szakállal,
Lassan a hídra vánszorog:
„Hordozta ez, míg birta vállal,
A létet: mégis nyomorog!” -
Fogadd be, nyilt örvény-torok!
Unalmas arc, félig kifestve -
Egy úri nő lomhán kikel:
„Ah, kínos élet: reggel, estve
Öltözni és vetkezni kell!”
Ezt is hullámok nyelik el.
Nagy zajjal egy dúlt férfi váza
Csörtet fel és vigyorgva mond:
„Enyém a hadvezéri pálca,
Mely megveré Napoleont!”
A többi sugdos: „a bolond!...”
Szurtos fiú ennek nyakába
Hátul röhögve ott terem
S ketten repűlnek a Dunába:
„Lábszijjra várt a mesterem:
No, várjon, míg megkérlelem!”
„Én dús vagyok” kiált egy másik
S élvezni többé nem tudom! -”
„Én hű valék a kézfogásig
S elvette Alfréd a hugom’!”
Eltűnnek mind, a járt uton.
„Párbajban ezt én így fogadtam:
Menj hát elül, sötét golyó’! -”
„Én a szemérmet félrehagytam,
És íme, az lőn bosszuló:
Most vőlegényem a folyó. -”
Igy, s már nem egyenkint, - seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.
Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.
Néz a fiú... nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sürübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.
S nincs ellenállás e viharnak, -
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. -
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, - csend mindenütt.
(1877. augusztus 22.)
Ha valaki olvasná is közben :)
Imádom, annyi érzés, annyi elmondani való egyetlen egy versben, ebben mindene benne él a költőnek.
Egyszerűen imádom...hatalmas erelye van!!!! Sinkovics Imre előadásában...eláll a szavam...köszönöm!!!!!!!!
mennyire szép is az irodalom...
Istenem..de csodás!!! Szinte beleborsózom.....
Üres a híd, csend mindenütt. Köszönöm!
vigyázz ember,
Hátborzongatóan szép.
Hogy lehet ezt nem szeretni?
Szó nincs rá...
Az öngyilkosság volna a megoldás, ha az embernek értelmetlen az élete, csalódott, vagy szegény? Érdekes.
Igen, igen, én nem érek fel ehhez a mély mondanivalóhoz. Tessék hamar törölni a hozzászólásomat.
zene-hangja van