Bizony nekem csak a riport is olyan mellbevágó volt h a könyvhöz asszem közel se megyek még most. Rágyúrok önértékelésileg aztán talán ha elbírom lelkileg akkor elolvasom.
Még pár évtized, és mindenki érteni fogja : van, aki parentifikációra születik, és szereti ezt a szerepet, a felelősség vállalást, van, aki szülői pátyolgattatásra, és gyermetegségre. NEM vagyunk egyformák, életút tekintetében végképp nem. Ezt lenne fontos érteni, nem a divat diktálja, a parentifikáció helyes - netán bűntudatkeltő - vagy sem. KORSZELLEM. Háborúban sokra menne egy szülő az ajnározással ???
Pontositanek: van aki eleve felelősségvállalásra születik lelekkent, és az gyermekként egy parentifikalt helyzetben találja magát. Ettől ő meg nem "szereti" azt, hogy a szülője érzelmileg éretlen, felelősséget vállalni képtelen ember. Ezt a gyermek nem választotta, a szülő döntése volt, hogy ilyen állapotban gyermeket vállalt. Az így született és felnőtt gyermek felnőttként valaszthatja a lelke fejlődését, de ehhez le kell dolgoznia azt a sok bántast és sérelmet, amit a szulojetol kapott. A szülő számára persze a "korszellem" meg sok más is kifogasul szolgálhat a maga deficitjenek igazolasara és felelősségének elhárítására, mert sajnos sok szulove valt ember nem érzi azt, hogy neki magának is fel kéne nőni. Ettől függetlenül a mai "divat diktalta" mentális öngondoskodás nem a szülők deficitjeirol szól, hanem a felnőtté valasrol, melynek része a valósággal történő szembenezes is. Talán ha több ember él ezzel a lehetőséggel, akkor talán más lenne a világ, így a korszellem is megvaltozna, ami amúgy nem a nyakunkba esik, hanem mi hozzuk létre. Ahogyan a háborút is a megfelelően kellő számú, erzelmileg megragadt, igy konnyen manipulalhato emberi közösség termeli ki.
Rendben, akkor máshogy fogalmazom. Én parentifikált gyermek vagyok. És teljes vállszélességgel vállalva írom: nekem ez így tetszik, és örülök neki. Egyszerűen az a lényeg, hogy rengeteg előnyöm származott belőle, olyasmi érzés, hogy nem pocsékolódott el az időm. Főleg nem a gyerekkorom. Nem gondolom, hogy ajnározva lenni jó dolog. Mint ahogy nem gondolom, hogy pl. felelőtlen, pocsékoló fogyasztóitársadalom-ajnározott gyermeteg függőség-létben jó lenne léteznem. Stb. Mi a rossz abban, ha ÉLETRE nevelnek egy gyermeket, és nem illúziókra. Személyiségfejlődésre. Amihez a keménység kikerülhetetlen elem, ezt minden pszichológus érti. Nincs ideális JÓ, a rosszal SZEMBEN. Főleg nem egyenlő a kényelmessel.
![A parentifikáció ajándék az élettől? | Bibók Bea pszichológus [4K] | Karizma Podcast #85 |Bolya Imre](http://i.ytimg.com/vi/iosyVdVM3oI/mqdefault.jpg)
Bizony nekem csak a riport is olyan mellbevágó volt h a könyvhöz asszem közel se megyek még most. Rágyúrok önértékelésileg aztán talán ha elbírom lelkileg akkor elolvasom.
Pont így történt.
Még pár évtized, és mindenki érteni fogja : van, aki parentifikációra születik, és szereti ezt a szerepet, a felelősség vállalást, van, aki szülői pátyolgattatásra, és gyermetegségre. NEM vagyunk egyformák, életút tekintetében végképp nem. Ezt lenne fontos érteni, nem a divat diktálja, a parentifikáció helyes - netán bűntudatkeltő - vagy sem. KORSZELLEM. Háborúban sokra menne egy szülő az ajnározással ???
Pontositanek: van aki eleve felelősségvállalásra születik lelekkent, és az gyermekként egy parentifikalt helyzetben találja magát. Ettől ő meg nem "szereti" azt, hogy a szülője érzelmileg éretlen, felelősséget vállalni képtelen ember. Ezt a gyermek nem választotta, a szülő döntése volt, hogy ilyen állapotban gyermeket vállalt. Az így született és felnőtt gyermek felnőttként valaszthatja a lelke fejlődését, de ehhez le kell dolgoznia azt a sok bántast és sérelmet, amit a szulojetol kapott. A szülő számára persze a "korszellem" meg sok más is kifogasul szolgálhat a maga deficitjenek igazolasara és felelősségének elhárítására, mert sajnos sok szulove valt ember nem érzi azt, hogy neki magának is fel kéne nőni. Ettől függetlenül a mai "divat diktalta" mentális öngondoskodás nem a szülők deficitjeirol szól, hanem a felnőtté valasrol, melynek része a valósággal történő szembenezes is. Talán ha több ember él ezzel a lehetőséggel, akkor talán más lenne a világ, így a korszellem is megvaltozna, ami amúgy nem a nyakunkba esik, hanem mi hozzuk létre. Ahogyan a háborút is a megfelelően kellő számú, erzelmileg megragadt, igy konnyen manipulalhato emberi közösség termeli ki.
😡🤬😠
Rendben, akkor máshogy fogalmazom. Én parentifikált gyermek vagyok. És teljes vállszélességgel vállalva írom: nekem ez így tetszik, és örülök neki. Egyszerűen az a lényeg, hogy rengeteg előnyöm származott belőle, olyasmi érzés, hogy nem pocsékolódott el az időm. Főleg nem a gyerekkorom. Nem gondolom, hogy ajnározva lenni jó dolog. Mint ahogy nem gondolom, hogy pl. felelőtlen, pocsékoló fogyasztóitársadalom-ajnározott gyermeteg függőség-létben jó lenne léteznem. Stb. Mi a rossz abban, ha ÉLETRE nevelnek egy gyermeket, és nem illúziókra. Személyiségfejlődésre. Amihez a keménység kikerülhetetlen elem, ezt minden pszichológus érti. Nincs ideális JÓ, a rosszal SZEMBEN. Főleg nem egyenlő a kényelmessel.
@@gabokov2645nehez ilyen serulesekkel eljutni oda, hogy sikeruljon meglatni, hogy ettol nem valik _senki_ sem _jobba_.
@@gabokov2645Annyi a kérdésem feléd hogy te úgy gondolod hogy csak ez a 2 lehetőség van?