Szociális Fóbia - amikor félsz az emberektől!
Vložit
- čas přidán 2. 05. 2022
- Sziasztok! A mai videóban a szociális fóbiáról lesz szó, azaz arról a mentális problémáról, amikor az ember indokolat és irracionális félelmet érez különféle társas helyzetekben, azaz amikor emberekkel találkozik.
Tanulom Magam Érzelmi Intelligencia és Önbizalom fejlesztő tanfolyam:
www.tanulommagamtanfolyam.hu/
Attis Instagram:
/ attis_ae_tm
Tanulom Magam Tanulók csoport:
/ 357558988087676
Tanulom Magam Instagram:
/ tanulom_magam
Tanulom Magam Patreon
/ tanulommagam
Látogassatok el a Tanulom Magam facebook oldalára is, friss infókért, hírekért:
/ tanulommagamofficial
Email: tanulommagamcsatorna@gmail.com
![[柴犬ASMR]曼玉Manyu&小白Bai 毛发护理Spa asmr](http://i.ytimg.com/vi/0TsXQ7z2Dh4/mqdefault.jpg)
Ez a mentális betegség leuralja az egész életed. A társasági életed tönkreteszi, a párkeresést ellehetetleníti. Mivel a jó teljesítmény általában vonzza a figyelmet és az elismerést, lesz tőle egy “meg nem felelési kényszered”. Ezáltal nem haladsz az életeddel, még azzal se általában, amit szeretsz/szeretnél csinálni. Az önbecsülésed és önbizalmad ugyancsak tönkreteszi, a büszkeséget és a sikert hírből se ismered majd. Új barátokat nem találsz, a régieket valószínüleg elveszíted. A szoc. szorongás szerintem a depresszió előszobája, így az öngyilkosságé is lehet. Jobb esetben elmész terápiára, aminek a segítségével hosszas munkával meggyógyulsz. LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE. Az ilyen hazug lőzungok, h “légy férfi, szedd össze a bátorságod”, nem működnek, pont ahogy törött lábbal sem lehet futni. Három végkimenetelt emlegetnek, a jót (gyógyulás), a rosszat (depresszió testi betegségekkel) és van, amikor az élet egyszerűen úgy hozza, hogy kinövöd, mert kénytelen vagy emberek közt lenni. Ez utóbbiban én nem hiszek, a magam példáján látom (25 vagyok), hogy bár a megszokott társaságaimban jobban elvagyok (munkatársak, család, 1-2 legjobb barát), de új emberek felé még mindig szinte lehetetlenül nehezen nyitok. A terápia sokat segített, de pénzügyi okokból nem tudtam befejezni. Aztán pluszba jött a covid, ami még a lehetőségét is elvette jó időre h szocializálódni tudjak. Nagyon fontos, hogy sem baráti körben, főleg ne családban ne legyen ez lenézve, elszórakozva. Ez nem szégyenlősség és főleg nem lustaság. Nem is értem, miért nem volt eddig erről videó, nagyon örülök h elkészült.
Sajnos én is részese vagyok ennek a pokolnak de már nem olyan mértékben mint régen. Az iskolában bántalmaztak, kiközösítettek nevetség tárgyává tettek. Még akkor attól is szorongtam hogyha ki akartam kéreckedni WC-re. Az iskola borzalmai mellett el kellett viselnem a szüleim naponkénti veszekedését, ordibálását. Amikor elváltak még hevesebb indulatok voltak köztük. Miközben én középiskolás lettem és a helyzet nem oldódott meg. A kezemen meg tudom számolni hányszor léptem interakcióba osztálytásaim között a 12 évben. Az érettségin éreztem azt, hogy itt valami nem stimmel velem. Olyan irracionális félelem, szorongás fogott el már 1 hónappal ezelőtt, hogy többször fel is akartam adni az egészet.
Nagyon jó ez a téma. Évek óta küzdök ezzel.. Utálok boltba járni ( kivéve covid alatt a maszk nekem segített xd). Ha írnom kell mások előtt hivatalos helyen remeg a kezem ha néznek. Ha ki kell állnom beszélni remegek mint egy nyárfa levél és előtte egy héttel azon gondolkozom hogy elhagyom az országot vagy valami xd. Sok területen legyőztem már a félelmet és rengeteget fejlődtem az évak alatt de van még meló bőven..kitartás minden sorstársnak. :)
Rettenetes állapot, kiskorom óta küzdök vele. Volt, hogy nem mertem felszállni a buszra, vagy átkelni az úton, rettegek minden alkalommal, ha jeleznem kell leszálláskor, boltba bemenni iszonyú stresszes, mások előtt elmenni borzalom, megszólalni egy kisebb társaságban úgyszintén. Bárhol és bármikor ha nincs velem egy családtagom vagy barátom, borzalmasan rettegek megmozdulni is emberek között, mintha mindenki engem nézne és kinevetne. Nagyon komolyan erőt kell vennem magamon, hogy működni tudjak a közösségben, és nem mindig sikerül. Szörnyű érzés, hogy ami másnak hétköznapi és természetes, az nekem folyamatos kihívás.
Ezt a videót úgy elküldeném az etika tanáromnak. Egy előadást kellene előadnom, de napokkal előtte is erős gyomorgörcsöm volt emiatt. Ezt el is mondtam neki, és közöltem hogy az előadásom írott formájat szivesen elküldöm. Erre annyit kaptam válaszul, hogy ő ezt nem érti meg és ez a felnőtté válás része 🙆♀️
Régóta van szociális fóbiám (egyéb más mentális problémák mellett). Pár óra az utcán kimerít, könnyen pánikrohamot kapok, gyűlölök kimenni a lakásból. Sok erőt és bátorítást igényel, hogy kimenjek. Az benne a legnehezebb, hogy vágyom az emberi társaságot, kapcsolatokat (az egyetlen rendszeres külvilági kapcsolatom, a párom), szórakozást, de amint kimegyünk, szorongani kezdek és a rettegéstől nem tudom élvezni az adott programot... Amikor kattan az agyam és jobban viselem a dolgokat, akkor sokkal könnyebb lesz ez is,elengedem ezeket a félelmeket és nem köt a szorongás (ritka és kis ideig tart), utána még rosszabb visszatérni ebbe az állapotba, mert tudom, milyen nélküle. A terapeutámmal már egy ideje készülünk a továbblépésre, nyár elejére készen fogok állni egy csoportterápiára, ami segít ennek a leküzdésében. :)
Nekem is rengeteg ilyen élményem van/volt. Általános iskolában szerettek csesztetni mindig, hátam mögött szidtak a tanulmányi eredményem miatt (ami nagyon összezavaró volt mert a szüleim nagyon elvárták hogy toppon teljesítsek mindig, de mindenki más gyűlölt érte), egyszer ki is húzták alólam a széket jelentésnél, nem is kell mondanom mennyire kinevetett mindenki. Általánosban még úgymond "szerencsém" volt, mert jól tanultam így nem is nagyon feleltettek, nem kellett kiállnom beszélni kivéve a versfelelések ugye... azoknál már akkor is szinte halálfélelmem volt. Túlféltő szüleim vannak gimiig nem is járhattam el semmilyen szociális eventre, nem mintha meghívtak volna. Egyedül az egyetlen barátnőmékhez engedtek el talán kétszer nyáron de az is olyan élményekkel járt hogy azóta is rettegek más szüleivel megismerkedni és inkább elkerülöm, egyáltalán nem szeretek másokhoz átmenni.
Pro tipp: ne legyetek előítéletesek. Ne mondjátok senkire hogy bunkó, paraszt stb azért mert nem köszön előre vagy mert halkan köszön, vagy nem válaszol egy sablon kérdésre.
Megpróbáltam "leszarom"-sággal hozzáállni, és a hétköznapi szituációkban részevenni ennek ellenére is. A végeredmény az, hogy folyamatosan remegek, néha nem tudom, hol vagyok, miről van szó, a munkahelyemen vagy a társaságban önkéntesen kiközösítem magam, mert minden apró dologtól félek, még az emberekkel való beszélgetés is nehéz, és van, hogy órákat készülök egy-egy ilyenre. Le kellene cserélnem a ruhatáramat, mert már mindenem szétkopott és szétfakult, de nagyon nehezen vásárolok, leginkább sétálgatok a boltban, mintha semmi sem tetszene, az online vásárlások esetén meg akár hetekig is elhúzom a "megrendelem" gomb használatát.
Félelmetes, hogy ahogy néztem és hallgattam a videót milyen szinten magamra ismertem. Már megvolt bennem ez a fogalom hogy félek az emberektől, hogy valami fóbiám van, de idővel már természetesnek vettem hogy én ezzel kell hogy együtt éljek. Nagyon sokszor volt a jelszavam a túlélés, meg úgy voltam vele hogy magamnak kell megbirkózni a helyzettel. Az igazság az hogy mostanra amúgy teljes mértékben érzem mindennek a hátrányait. Én nem fognám teljes egészében erre a fóbiára vagy félelemre a dolgot, s nem is vagyok teljesen biztos abban, hogy nekem konkrétan ez a betegség fennáll. De azt érzem, hogy valami rendkívül negatív önmagát gerjesztő folyamat zajlott le bennem sokszor. Már kisgyerek koromban is megvolt ez a szorongó érzés, aminek a mértéke több volt szerintem a normálisnál. Utáltam mások előtt szerepelni, az adott stresszhelyzet előtt rágódtam a legjobban. Aztán gimis időszak volt a legrosszabb ezen a téren, mikor minden nap félelmekkel teli jártam be, féltem attól hogy mit gondolnak rólam mások, s mikor szembesültem azzal hogy valami negatív megjegyzést tettek rám, nagyon magamra vettem. Önbizalmam zéró volt, s mindezért a helyzetért magam hibáztattam. Az osztályban próbáltam láthatatlanná válni, rettegtem attól ha felszólítanak. Aztán 1-2 emberrel többet beszélgettem idővel és némiképp javult a helyzet, de a félelmem ezen idő alatt volt a legerőteljesebb az emberek között. S ekkoriban sötét gondolataim is voltak, de szerencsére ezek csak megmaradtak gondolatnak. Volt egy két több napos osztálykirándulás, ahol annyira féltem a többiektől, hogy inkább egyedül voltam a szobában, mint hogy a többiekkel legyek a szálláson. Iszonyat gáznak éreztem magam, a házból kilépve mindenhol szorongtam. S amennyire magának valónak látszottam, annyira vágytam a társaságra na meg legfőképpen a szerelemre. Aztán jött az egyetem, szerencsére ott lett pár barátom, s míg velük voltam, legalább oldottabb tudtam lenni. De mikor egyedül akkor a rosszabb napokon, remegtem mint a nyárfalevél. Féltem attól hogy szemkontaktusba kerüljek valakivel. S egyedül sok ember közt mindig is rosszabb érzés volt mint egyedül a négy fal között. Ilyenkor sokkal jobban előjöttek az emberben az öngerjesztő negatív érzések. De úgy vagyok hogy valahogy túléltem sok sok irracionális hülyeséget és itt vagyok. Más kérdés hogy mindez rátett arra hogy kevés barátom van, s nem volt még párkapcsolatom. S továbbra is félek a jövőtől, de a jelenemben próbálom megtenni a tőlem telhetőt, meg ha lehetőségem van akkor a barátaimmal kimozdulni, hátha történik majd valami. Személy szerint én a stresszhelyzetek előtt nagyon erősen rágódok és van minden bajom, mint magában a stresszhelyzetben. Majd utána ha az sikerült, egyfajta felszabadulás és feloldódás érzet van. De tényleg nálam is megvannak ezek a nevetséges dolgok, hogy egy ügyintézéstől, telefonhívástól vagy vásárlástól tudok már előre rágódni, illetve hogy közlekedés közben tudok szorongani az idegen emberek között. Úgy érzem hogy nekem a gimis időszak volt a legrosszabb ezen a téren, s azt érzem hogy egy két pozitív történés vissza tudna hozni a túlélésből az élésbe, ezért igyekszem egy kicsit többet kimozdulni a barátokkal (bár ezt még most se vittem túlzásba, természetesen), hátha ennek során az ember megismer egy két új barátot, vagy leendő barátnőt. Nekem annyi jó tanácsom van akiknek van valakije akiben megbízik, akkor ossza meg vele a szorongásait, s ne egyedül próbálja meg leküzdeni a nehézségeket, hanem vele együtt, szerintem így valamivel könnyebb. Illetve akiben sok sok rossz érzés, gondolat felgyűlik, annak az is segíthet hogy kiírja ezt magának akkor valamiféle napló formájában (én csináltam), s még csak nem is kell megmutatni ezt senkinek. Vagy akár rajzolhat is, vagy valamiféle bárminemű kreativitásban levezetheti a belső feszültségeket. Nyilván ezzel nem oldódik meg az egész probléma, de szerintem segít.
Én is küzdöttem ezzel egy időben. Van két másik mentális betegségem is, amik akkoriban szintén rettentően súlyosak voltak, és bár nem lettek sem kezelve, de még diagnosztizálva sem, idővel javultak. Nem tudom, hogy ez most csak úgy magától történt, vagy szimplán attól, hogy az életem is egy kicsit normalizálódott, és jóval csökkent a mindennapos stressz az életemben, de a lényeg, hogy minden rendbe jött néhány éven belül.
Köszönjük a videót! Régóta küzdök vele én is 😕 Azt hiszem sokat elárul, hogy a múltkor egy rossz bolti élmény után hazafele már azon filóztam, hogyan lehetne elvonulni a világ elől, és teljes önfenntartásba kezdeni... 😅😂
"inkább meghalna, mint hogy nyilvánosan beszélne mások előtt" ez én xDD
Már évek óta tart mindig mikor megyek az utcán attól tartok, hogy kinevetnek. Egyfolytában azon kattog az agyam, hogy mit gondolhatnak rólam a kürülötem lévők és ilyenkor nagyon rá tudok stresszeni: pl jó ha igy járok vagy huzam ki magam. Nem néznek-e furán, ha lehajtom a fejem. A többi ember hogy jár az utcán nem vagyok e kirívó köztük. Ha kapucnit huzok vajon el tudok e vegyülni stb. De ez mindenhol jelen van a suliba, buszon, vonaton stb.
Nagyon nagy gratulacio ezert a videoert!! Iszonyat fontos errol tudnia az embereknek, konkretan egy elet megy tonkre es nem el emiatt egy teljes eletet az ember…
Iszonyatosan boldoggá tett, mikor megláttam, hogy feltetted ezt a videót. (Még nem néztem végig, de le szereteném írni előtte a saját tapasztalataimat. ) Kb. 5 éve küzdök szociális fóbiával. Ez idő alatt már sokat fejlődtem, általánosban egy feleléskor is volt, hogy majdnem pánikrohamot kaptam. Ez azóta jobb lett, viszont ha sok ember előtt kell beszélni még mindig remegek, ha írnom kell remeg a kezem, félek az emberek véleményétől, hogy mi lesz ha x és y történik, félek önmagam lenni és ezt az emberek többsége nem érti és furának néznek. Van mikor utcán valaki köszön nekem, én későn fogom fel és elkezd kattogni az agyam hogy akkor most mit csináljak és végül nem köszönök vissza. Szintén félek én először köszönni valakinek az utcán és elkönyvelnek bunkónak. Sok barátomon is azt érzem, hogy nem veszik ezt komolyan és elkönyvelnek annyinak, hogy csak csendes vagyok pedig a kettő nem ugyan az. Nem merek bemenni boltba egyedül, leblokkol az agyam minden szociális szituációban, amire nem vagyok felkészülve (még abban is amire igen) elveszi az egész gyerekkoromat. Semmi emlékem nincs általánosból, azon kívül, hogy a gép előtt ültem és nem mentem sehova. Abba nem szeretnék belemenni, hogy ez miért alakult ki nálam, de a szüleim is csak annyit láttak belőlem, hogy egyszer csak elkezdek egyre jobban elzárkózni mindentől. Nagyon nehéz így élni, főleg egy olyan társadalomban ahol az embert a legapróbb dolgokért is elítélik ami mégjobban rátesz erre az egészre. Meg akarok felelni mindenkinek, ami tudom, hogy úgy sem lehetséges, mindenki csak annyit mond, hogy "ne félj már nem lesz semmi" de ez nem oldható meg ilyen egyszerűen. Egy egyszerű idegen véleményét többre értékelem mint a sajátomat. Egy darabig pszichológushoz is jártam, nem segített. A barátaimnak köszönhetem azt is, hogy idáig eljutottam, de még mindig hosszú út áll előttem. Elnézést ezért a hosszabb szövegért, és köszönöm annak aki mégis végigolvasta. Hozzám hasonló társaimnak pedig sok sikert kívánok, sikerülni fog mindenkinek!
Köszönjük Attis, hogy erről is készült videó! 🙂 Engem mindig kivert a víz a szociális helyzetekben, például ha csak a buszon valaki hozzámszólt vagy a boltban kellett az eladóval akár néhány szó erejéig beszélni (iskolát nem is említve, az volt a legrosszabb). Sokáig azt hittem, ez a normális és minden más ember is hasonlóan éli az életét, csak könnyebben felülkerekednek rajta. Testen kívüli élmény, a korábbi szituációk újragondolása akár napokkal később is, a párbeszéd újra eljátszása a saját fejemben, irracionális félelmek hétköznapi szituációktól, leblokkolás.. keményen megkeseríti az ember mindennapjait (a továbbtanulást, munkavállalást is). Egészen 3 évvel ezelőttig nem tudtam hogy szociális fóbiám van, de mégis folyamatosan próbáltam önmagam megnyugtatni, légzéstechnikákkal, meditációval, tudatosítás hogy minden rendben, nagyon sok gondolkodás, előretervezés... a legnehezebb része amikor erőt kell vegyél magadon, és szándékosan olyan helyzetekbe is belesétálsz amiről tudod hogy mennyi kellemetlenséget okozhat (természetesen önfejlesztés címszó alatt).. de szerencsére nem csak kudarc érhet, az apró sikerek pedig nagy erőt tudnak adni. Sok éves agymunka volt mögöttem több-kevesebb sikerrel, végül az áttörést még intenzívebb 1 éven át tartó munka hozta meg pszichológus segítségével. Meglepő módon, a korábban problémás szituk már kevésbé voltak olyan nagy hatással rám. Valahogy menet közben ehhez szoktam hozzá, hogy ez az új normalitás. Mára már sokkal jobb közérzettel, kevesebb stresszel élem az életem. Persze valószínűleg sosem jutok el arra a szintre, mint azok az emberek akik sosem küzdöttek ilyennel és akiknek a világ legtermészetesebb dolga szociális interakciókban részt venni, de ne féljetek szakemberhez fordulni! 🙂
Leginkább akkor érzek így ha olyat kell felhívnom,akit nem ismerek,vagy alig! Olyankor azt érzem elájulok🙈
Már egy jóideje gondolkodtam ezen, hogy esetleg nekem is van szociális fóbiám. Emlékszem mikor még gólya voltam a gimiben és be akartam mutatkozni az egyik osztálytársamnak úgy, hogy csak ketten voltunk és elrontottam a nevemet. Az a pillanat még most is kísért. 😂
Nekem nehézséget okoz, ha például telefonálnom kell. Például volt, hogy olyan helyzetbe kerültem, hogy a szolgáltatót kellett felhívnom. Hát rendesen görcsberándult a gyomrom, és bármit hajlandó lettem volna megtenni, csak hogy ne kelljen felhívnom.